Lidérc
Mint tébolyult ődöng a tébolydában,
úgy járok fel, s le, a kisszobámban.
(Három méter széltében, hosszában!)
Szabadulni! Megszabadulni végre!
Mindentől. A lidércálmok kergette
éjszakáktól, a nappalok fojtogató
magányától. Ó, persze! Mondhatjátok:
lám csak, mégis fogott az átok!
Igen. Igen! Igen, és megint csak igen!
Átkozott a nap, átkozott az éj…
Fejem csak elhagyott kísértetkastély,
hol a tegnapok árnyai járnak
szellemtáncot. A holnapok csörgetik
a láncot, mellyel még idekötnek
e létnek tűnő ingoványba lökve.
Már csak néhány óra.. nap...
Aztán elillanok, mint hajnalharmat,
nyomtalan. Nem nyomhat majd
súlyom, amikor sólyom szárnyon
kell szálnom a végtelen kékbe.
De most még… körbe-körbe
futnak démonjaim a falakon,
s marakodnak a húscafaton,
ahogy lerágják rólam
az embert, aki voltam…
talán…
|
|