Magyarsirató
Bizony mondom, túléled ezt is.
Mint miképpen túléltél már
megannyi hazugságot ezeddig.
Amikor is ígérnek fűt, fát,
és valami csodálatosan szép
jövőképet festenek elébed.
(A füvet, hogy legyen ebéded,
- de legalábbis beleharapj-,
s a fát, hogy legyen hová
végül felkösd magad, ha már
minden kötél szakad! A hitel,
és kamat úgyis szorítja a nyakad.)
Mondják, lesz majd hol laknod,
(amekkora hely van az ég alatt!)
lesz munkád is (majd egyszer).
És megbecsülnek, mint embert.
(Már ha hajlandó leszel
nyugdíjazás előtt pár nappal
feldobni… amit nem látsz többé.)
Te csak őrizd a hagyományokat:
„Korgó gyomrú magyar paraszt”
maradj, s húzd az igát, míg
belé nem szakadsz.
Csak hogy grófoknak, s egyéb
kiskirályoknak (valamint
a rokonoknak, továbbá
ismerősüknek, meglegyen
„Leánya, pénze, bora.”)
Ez a hét szűk esztendő!
Ami jó hétszáz éve már,
hogy nyakunkba szakadt
örökségül, még mindig
új hajtások indáival
szorítja a magyar nyakat.
Néha, ha nemzeti öntudatra
ébredsz mély álmodból,
nyomban százak ugranak
a szádra, mert nincs jogod
hogy különbnek mondd
magad annál, minél különb vagy.
Bizony mondom, túléled
még ezt a pár száz évet,
míg elsiratják a magyar népet.
Ma még ígérnek. Jót, szépet,
különbet, mint volt. És te
elhiszed megint, hogy érted
bárki még képes tenni.
Pedig nem nehéz kiszámolni,
mikor élt Széchenyi, Károlyi..
Mert azóta egyetlen egyszer nem
tettek érted szalmaszálat keresztbe.
(Persze, azt nem mondhatjuk rájuk,
hogy csak lógatták a lábuk!
Hiszen jól kitanulták a kufárságot,
s eladták nemzetünkkel az országot…)
|
|