Utószó
Látod? Amikor azt gondolod, már nincs is holnap,
valaki mégis rád kiált valahonnan: rám figyelj már!
Mert én megmutatom azt az utat, amely elfeledteti
veled a múltat, ahol úgy igazán már senki nem jár.
Bár néha tán, valahol egy fáradt kéz még tétován
mozdul egy forró nyarat idéző kép után, s reméli:
valamiképp mégiscsak túléli azt a régi pillanatot,
mikor minden fénylő csillag fakón térdre rogyott.
Ma már talán nem is fáj olyan nagyon ott legbelül
az a mérhetetlen bánat, mi egy késő őszi reggelen
tán beforratlan sebet ütött lelkeden. Mert bizony,
valahogy mégis csak túl kell lépni, és túl kell élni
még a lehetetlent is. Tudom, szobád félhomályában
még elmerengsz néha-néha oly dolgokon is , hogy
hol lehet vajon, ami elveszett, s az merre tűnhetett,
elmaradt, ami sosem volt, és ami sosem lehetett?
Látod? Az idő, hogy elszaladt! Túlélted mégiscsak
a legádázabb napokat. És volt, aki a Napfény felé
fordította arcodat. Halványulnak régmúlt érzések,
s az a széjjeltépett, valószerűtlen álom is emlékké
szelídült benned tavaly nyáron, egy új tavasz után.
Ne bánd, én se bánom. Hiszen a természet rendje,
hogy az élet virágot bont sírhalmok, halott világok
felett. De az álmok sohasem halnak meg teljesen.
|
|