Őszi elégia
Talán az a kései nyár (vagy korai ősz?), meg nem mondanám!
Leginkább talán a levelek közt átszüremlett napsugár volt az,
ami mosolyra húzta arcom redőit aznap délelőtt, mikor először
jöttél szembe velem az autók között s mosolyod rám csókoltad.
Mert azt már csak azért se vallanám be, hogy Te magad voltál,
aki elvarázsolt, kinek ragyogása térdre kényszeríthette a Napot!
És ahogy jöttél… mint egy angyal, mint egy tündér, amilyet
az ember csupán ártatlan gyermekkorában, álmában láthatott…
Ó, hányszor vártam e pillanatot! Mennyi reménytelen nappal,
és éj telt el, amikor még magam sem tudtam, Te vagy talán,
aki hiányzol, vártam, kerestem mindenhol. S e pillanat volt,
mi kitörölhetetlen mély nyomot hagyott szívem belső falán.
Hogy pillanat volt? Fel ne ródd! Hiszen Te is nagyon jól tudod,
a lét, a mi létünk is ennyi csupán a végtelen térben és időben.
A boldog percek, mint égen egy-egy csillag. És ettől oly szép
a felhőtlen éj. Akár kora tavasszal, vagy a hirtelen jött őszben.
Ó, sok ezer dalt hallottam már, és rengeteg éneket. És mégis!
Hangod lágy zenéje a legszebb, mit ember valaha hallhatott.
És amikor szerelmes szíved szelíden rám hajolt, magába zárt,
mint magját gyümölcs, e dobbanás volt, mi álomba ringatott.
Talán ez a kései nyár (vagy korai ősz), rágja mégis a lelkem.
Mert tél jön megint, és a hideg távolság, mi köztünk zokog,
eltakar napot és csillagot. De tudom én, új tavasz jön megint!
Hajadba megannyi apró virágból angyalfényű koszorút fonok.
|
|