A Sokadik Csend
És aztán csend lett megint. A Sokadik Csend
néhány kimondott szó után, ami nem is volt
más talán, csak hangos gondolkodás, annyi
idő, amíg teli álmodtam pár üres papírlapot.
És mikor felébredtem, már csak az állomás
volt ott.. Vagy buszmegálló? Nem is tudom.
Csak arra emlékszem már, hogy ott álltam,
a fázós aszfaltra terítettem halvány árnyam,
vállamra terített kabátom üres ujjai a szélben,
mintha csak szárnyam nőtt volna, csapkodtak
csattogva. Pedig hát kiderült az egész régen,
nem tudok repülni, hiszen sohasem tanultam.
És akkor eleredt az eső. Előbb csak pár csepp
fröccsent a járdán, aztán hirtelen, mintha csak
a nagy ég szakadna a nyakamba, ömlött széles
patakokban, csíkokat rajzolva fáradt arcomra.
Még integettem magam után, szinte láttam,
ahogy lehunyt szemmel belesüppedve bújva
valamelyik ülésben, úgy középtájon, ahol
mindig is ültem, ha utaztam. Hiszen az tudva
levő, hogy mindenben s mindenütt középen!
Középszerű, középkorú, épp csak közepes,
majdnem csak hogy elégséges. És aztán…
hátat fordítva távolodó önmagamnak, üres
állomásnak, busznak (vagy vonatnak), aztán
elindultam valamerre. Mindegy, merre megyek,
mindenképp elérek majd a semmi közepébe,
ahonnan elindultam egyszer, úgy fél száz éve.
|
|