Sosem voltál
Mert sosem voltál ott, és az, ahol, aminek lenned
kellett volna. Leginkább csak, mint kutya, ha marja
a bolha, vakaróztál, a kifogásokat kerested,
önigazolások tucatját raktad végtelen kazlakba.
És ha netán lépéseid számon kérték, jó fiskálisként
így védekeztél: tudod, az úgy volt lelkem, mielőtt
megérkeztem volna, már el is mentem. Aztán ismét
kieszeltél valamit, de ki se mondtad, az is megdőlt.
A korán kelőnek: túl korán ébredtél, a későn jövőre
sosem vártál. Ha valahová bekopogtál, amikorra
nyílt az ajtó, ott sem voltál. Belevesztél a sűrű ködbe.
Valami szürke állomás homályába helyben topogva.
S mire a hangosbemondó a vonat érkezését hirdette,
te már rég valami vakvágányon jártál, ott zakatoltál.
Aztán, amikor már szinte mindent megismerve,
térdig gázoltál a becsületbe, mindhiába mondták:
előbb-utóbb jön majd a kutyára is az a nagy autó!
És akkor hiába vonítasz a Holdra, sajgó sebeidet
nyalogatva, mert sem ember, sem a Mindenható
fel nem oldoz vétkeid alól. Nincs az a lelkiismeret!
És amikor már csak a legnagyobb titokban lehettél
a Föld valamely rejtett szegletében, mert jószerével
mindenhonnan kiutáltak, nyugalomra ott sem leltél!
Az írástudók rád találtak, egymás között szépen
rongy ruhádra sorsot vetettek (te meg az életedre
keresztet), még utoljára felmászhattál a keresztfára,
mert arra (bármily szomorú), nem mások feszítettek!
Koszorúdban a babérok harmadnap tövisre váltak.
Még egy utolsót tévedtél, mert sosem hagyott el
az Istened! Minden úton hagyott valami irányjelet,
amire fittyet hánytál persze. Végül vigaszod lett:
mégis ott voltál a neked jó időben, neked jó helyen.
|
|