Kétségbeesett remény
Azért van abban valami kétségbeejtő! Valami
eszelős képzelgés, ahogyan az ember végtére
tíz körmével (ha nem mind a hússzal persze)
ragaszkodik kétségtelenül utolsó reményébe.
(Mármint amit jómaga akkor utolsónak vél.)
Miként jó Csokonai fohásza házalt félszeg
földiekkel játszónál. (S végül, mint egykor
a jászolnál Háromkirályok, vissza se nézve
mondtak Istenhozzádot.) Akárcsak jómagam,
hányszor szántottam papírra vers-sorokat,
s ültettem belé reménymagokat! Várva arra,
hogy valami Istenverte tavaszra majd azokat
szárba szökkentetné egy kisebb csoda. Vagy…
esetleg egy nagy. Vagy még nagyobb! Ha már
álmodom, legalább nagyot! De mint köztudott,
a remény csalfa, csak cserben hagy leginkább.
Most mégis! Mint ki ötven évet haldoklott,
élni vágyom! Feltámadni akár! Nem, mint
ama Főnix madár! Nem! Csak még legalább
egy keveset. Már nem a mindent, vagy semmit
elv vezeti lépteim régen! Morzsákkal beérem!
Csak állj elém te tépett, rongyosra szakadt
remény! Nem kell hozsanna, a nagy miséből
csak egyetlen kis csepp szenteltvíz ha akad,
térdre rogyok, úgy mondok hálaimát a remény
oltára előtt. Csak most ne hagyj el kérlek!
Azért van abban valami kétségbeejtő! Valami
eszelős félelem, ahogyan most utószor kérek.
|
|