Ligeti Éva

Égbefont oltalom

Leereszkedő köd, mint a füst, gomolyog,
torkomra szorítja a szót, csak rekedten
szólhatok - nem értik - sejtésem imbolyog,
oly bizonytalanul állok, elveszetten...
 
Nyakon csókol a szél, acélos hidege
dermeszt, és nem ereszt, majd odacövekel
az útra, jéggé fagyok - nem tudom hiszek-e
a feltámadásban. Magának követel

a tél. Arcom sápadt, mint a Hold, mosoly
nem bujkál ajkamon, tekintetem jeges
tükrébe bámul a jövő, ami persze komoly
kihívás is lehet, nemcsak esetleges.

Hirtelen fuvallat egyszerre felkavar,
megmozdul valami... Félretolt hóhalom
fészkéből hópihe-madár száll, eltakar
szárnyával, s átölel égbefont oltalom.


2010-11-01