Magányomban.

Itt ülök magányomban s kerengnek a gondolatok,
miként mondjam el neked szebben, szeretlek nagyon.
Ahogy a nap az égről simogatja a vándort,
úgy szeretnélek téged követni az úton bárhol.
Amerre lépsz veled együtt járni az utat,
minden percet kihasználni, amit a sors nyújthat.
Veled együtt ölelve s kéz a kézben sétálva,
vagy a fa hűsében a padon ülve egy órára,
fejed vállamon nyugtatnád s lehunynád szemed,
halvány mosollyal hallgatnád neked írt versemet,
szeretetről, békéről és az érted égő szerelemről.

Ó maradj még, ne mocorogj a versnek nincs vége,
most jön az a rész, mennyire imádlak téged.
Csitt, - most megcsókolom ajkad fordulj felém,
beszédesebb a csókod most mindennél,
érzem, hogy gyengéd az érintése mégis követel,
mindazt a sok szépet amit a szív érzékel,
lelkünk hídján hozzád mindennap megteszem az utat,
és amikor az alkony utolér s elkísér nyugovóra térni,
álmaimban szerelmemet veled tudjam tovább szőni,
legyél mellettem mindig, van hely párnámon fejednek,
most és azon túl is mindig téged szeretlek...

2009.03.17.