Ölelkező árnyak

Az égbolt lámpáit sorra gyújtotta,
fürtön lógtak felettünk a csillagok,
árnyaink ölelkeztek a sötétben,
parázsként égette szám a csókod,

Nem múlt még óra az élet viharában
hogy gondolatom ne járna nálad,
veled zöldül a rét s virágot bont
mosolyod nekem mindent bearanyoz,

Minden vagy, a bús világot feledtetsz,
harmatcsepp, melyen az első napsugár
fürdik csillogva szertelen, s gyötrelem
ha eme gyöngyöt vakmerőn nem ölelem,

Elmúlt megint a nyár szürkét vett az idő,
hol a pillangó szállt s dalolt az erdő, ott
hűvös fagyos szél fut tördeli a gallyat,
nem tudja gátját vetni irántad a vágynak,

Maradsz s leszel a minden, mint annyi éve
fürdik a lelkem, ha szemed mély tengerét nézem,
reggeli kacajod elkergeti az éjt s komor álmokat,
a pokol is szebb ha Te szítod benne a lángokat.




Szeged
2011.11.25.