És néha éjjel, mikor a csend ural
földet és csillagszegekkel kivert eget,
és felhőszálakból ágazó korall
mögül az éppen megtelő Hold rám nevet,

és lágyan simítja kuszált önmagam
az esti szél, megszólít, hív a végtelen,
felszálló szívem sodor már parttalan,
s Te kacagva itt repülsz velem...

És néha fényben, a déli Nap alatt
az eltikkadt fűszálak közé rekedten
megáll egy végtelen nyári pillanat
örömmel, hogy megérint, észrevettem,

és ragyogó kéken szalad az égen
a horizont széléig a nyári béke,
szertelen szívem rezdülésén érzem,
Te vagy a Napfény legszebb éke...

S mikor az alkony az ablakkeretbe
árnyakként festi meg a megálló időt,
gyertyaláng-fények táncolnak nevetve
a Nagy Művész alkotta háttérkép előtt,

gondok és oktalan félelmek bújnak
homály-sarkokba, és eloszlanak csendben,
felismerni véllek, bár mindig új vagy.
Egy világot jelentesz, új világot, bennem.