Kicsit vegyük most mindketten komolyra
az éjben úszó csendek tompa kínjait,
leveleit a szél hogyan sodorja,
késői füstszagában ránk hogyan terít

apró neszekkel, árnyékmozdulással,
sáros holdfénnyel fércelt borszagú köpenyt.
Gonosz játék, érzem, előbb belém hal,
mintsem megtudhatom, varázsa mit jelent.

Nem. A látóknak jár ez az éj-szeánsz,
felém kavargó képek, büszke fájdalom...
nem írhatja meg pár kósza asszonánc
amit belül érzek, és fel sem foghatom,

mert a józanságnak itt nincsen helye.
Fényködök tánca csal, és messzi csillagok
ritmusából gyűrt remények éjjele,
közöttük én ma újra egymagam vagyok.

Lélekjárás, vagy csak sodródás talán?
Fázva, tudott magamtól tartva legbelül,
át- meg átszűrődve minden éjszakán
körötted járok veszve, ismeretlenül.