Kissé most megkopott a külvilág zajától
a bennem szóló kórus fennkölt dallama
és tűröm csak, ahogy érzéketlen kirámol
a múlt melódiáit rontó büszke ma.

Száraz ez így nagyon, ahogy fa módra reccsen
minden lehulló, egykor élő hangsorom
elbarnuló halomba gyűlik lassan bennem,
szél hordja széjjel, én pedig hagyom,

még itt kering köröttem egy-egy kósza foszlány,
víz csobbanása, lombok súgó csendjei,
kiskocsma-zaj, egy hangosan sipító „rosszlány”,
szívdobbanás, amely a csendet felveri…

belém akad egy „ti” ütemtelen magába’
apró kitüntetésként mellemen fityeg
kicsit, aztán ahogy se dallama, se párja,
lassan lehull, megérti, nem kell senkinek.

Talán a tél, a szürke reggelekbe oltott
hideg napok ölik el így a kedvemet,
nyugalmam fagy, bennem a szél borzolta foltok
körül keringjetek csak, apró hangjegyek.