Lágy fényeken siklott a csendbe elmém
miközben fáradt izmaim remegtek,
és gondolkodtam, Istenem, ha merném,
ha nem volnék lelkemben ily eretnek,

e színszálakból megszőtt tiszta kelmén
szómágiája édes-szép nevednek
mivé tenne, ha nem volnék ilyen vén,
hová repítene, hogy így szeretlek.

Az óra szólt, s e másodpercnyi zajban
szakadt a szín, fehér-arany világ,
életre keltve minden szürke árnyat;

félreütött a szív, jelezve, baj van,
felemészthet e rontó pusztaság.
S a csönd mélyéről meghallottam szárnyad.