Most felfakad a csend, felül, és körbenéz
a megfeszült világra ébredőn a lélek,
két pont között pattanni kész a józan ész,
kialszanak az éjjel álmodott remények.

Talán az ágy, talán a párna várna még,
talán a mindent átrepülni képes énem
csábít, se fény se hang nem kell, a messzeség
nem itt lakik. Magamban kellene elérnem.

Kegyetlen ez, ahogy nap, mint nap elragad
saját időmből ez az összevissza élet.
Az egyetlen Te vagy, reggeli önmagad,
mi járni hív... miközben készülsz, én beszélek

arról, hogy álmomban mik estek meg velem,
és felhúzom magam parányi dolgokon,
hallgatsz, bennem felüt a csendes félelem:
holnap, holnaptól ezt mind másképpen fogom...

Indulni kell. Visszük a hajnali rutint
föl-alá szaladva véges bugyraink között,
mókázó kulcsok tánca cseng, megyünk megint...
a reggel újra kopott ruhába öltözött.