A csend, hidegbe ájult végtelen mező,
árokpartra száradt nyári gyomköteg
íve csillan, várja a fagyban érkező
fehér palástú december perceket.

A fák már eldobták rőt lombgúnyájukat,
lábuknál feledve elhányt rongyaik,
ezer ujjuk kérőn az ég felé mutat,
szél hordja köztük fáradtan gondjait.

Itt csend, kivár a sárgán csorgó lámpafény
két pislogás közt; kopott, de jó a hely...
a lélek elcsodálkozik rejtőző istenén,
kérdésre kérdés; nem tudod, mit felelj,

kint és bent szakadnak volt-arcú ritmusok,
összekuszál, és néma végtelenbe fagy
az őserő, látod, már én se lázadok...
körülszagol, és újra önmagamra hagy.