Látod a hajnali csend se repít már
vissza, valóból az álomvilágba,
csak forgolódom. Az éjszaka hívtál,
vagy tavasz-álmodó énem kívánta.

Hallgatom, lassuló álmaid ívén
lélegzeted elakad, hogy törik meg,
nézlek, Te édesen alszol, amíg én
itt rekedtem, oda már nem követlek.

Lassan kimászom az ágyból, zavarni
senki utolsó álmát nem kívánom,
nehéz az éj, nyugalomba takarni
nem jön az enyhet adó puha álom.

Állok az ablak hideg keretében,
kint nyugalomba meredten, a fákon
itt maradt levelek árnyait nézem.
Este kint jártam, egy elmosott lábnyom

szélein csillanni látszik egy csepp hold...
és most egy másik kis fénypont tűnik fel,
elveszítem, az előbb pedig ott volt...
legyintek, nem láttál semmit, öregszel,

s aztán az utcai lámpára nézek,
sárga izzója alatt puha árnyak
hullanak egyre, kavargó, csepp részek
összekapaszkodó körtáncot járnak,

és mint a függönyt, ha súlya lehúzza
jönnek, csak egyre szakadnak a pelyhek,
lebbenő táncuk egy légi medúza,
s elfedik lassan az utcát, a kertet...

Csöndesen lépsz mellém - Miért nem alszol?-
kérded, miközben én magamhoz vonlak,
hangod szívemben, mint apró harang szól.
Látod milyen szép? Hófehér lesz ez a holnap.