Úgy folynak rajtam át a végenincs napok
mint vizet markoló kezén a híg anyag,
tisztább lettem, habár félelme elkapott,
erővel magamba, közönybe oldalak.

Átszűrni énemen nem tudok már többet
a durva prés alá feszített jelenből,
a csendbe halt percek egyre jönnek, jönnek,
és az ég örvényem széléről belém dől

ahogy leomlik, már folynak rám a múltam
sárrögökbe oltott kis bűvész-trükkjei...
azt hihettem pedig, hogy jól megtanultam
önmagam tavában tisztára fürdeni.

De nem. Csak vágytam, hogy az áttetsző idő
védjen és kitöltsön minden valós teret,
s most halkan, mint önnön világát rettegő,
hagyom: magába szív és magamba temet.