Az éjszakát szögre akasztva töltöm,
fellógatva egy kampón titkaim
bennem szakadnak, holnap lenn a földön
eljátszhatom, milyen az alfahím...

Most még vár zsibbadtan bennem a lélek,
kezem, lábam a semmibe zuhan,
hazudhatnám, hogy egy cseppet se félek
mit hoz a fény. Most olyan messze van

a mindent jelentő szín, a paraván...
a bábjátékos csendesen pihen,
én hallgatok, most nincsen gondja rám,
vagy önteltségem hiteti velem,

és már rendezem az új előadást,
fogalmazom a párbeszédeket,
cselekményt szövök, nem érzek semmi mást,
helyén van minden szó, hangsúly, ékezet,

minden világos, tökéletes a fény,
a hangok harmóniát zengenek,
velem játszol, és színpadunk lágy ölén
érzed minden új rezdülésemet...

zsinór feszül, horkan a hűvös éjszaka,
gyomrom szorítja, rándul a szívem,
életre kelnek tagjaim általa,
s csak az egy igaz madzagot hiszem.

Lazulnak a szálak,
homlokod ráncolod.
Nem, ne vágd el, kérlek…
oly szépen táncolok.