Nekem még mindig az a csillogó szemű kamasz vagy,
ahogy elém hozott az irhabundás február,
szemed bennem még mindig harsogó tavaszt hagy,
bár kertjeink alól már lassan szökni kész a nyár.

Szívembe szúr, ahogy az éji csend finom vonással
rajzolja körbe orrod, ajkad ívét, hunyt szemed,
hajadba túr a hold ezüstje sápadt lángolással,
levél rebben kicsit, lehull; szeret, vagy nem szeret?

Hány nappalon és éjen át küzdöttünk váll a vállhoz,
kapartuk sorról sorra ezt a fél-történetet...
pár lapja áldja sorsunkat, pár mondatíve átkoz.
Megíratott, benne az életem, s az életed.

Most itt vagy nekem, a béke szétfeszíti mellkasom,
csitítanom kell felrobbanni kész kamasz-szívem,
ne ébresszen robajjal, pihenni tudj a vállamon,
csak tartson még a perc tovább, tartson a végtelen...