Ön volt a csend. Úgy, mint senki más
ölelt ott bent, nyers bordaíveken
feszítve fel egy néma vallomás:
nem érdekel, csak Ön kell énnekem.

Ön volt az éj. A csillagos lepel
súgta, ne félj, a tiéd a Tejút,
minden atom téged röpít, emel...
s ma már tudom az elveszett fiút.

Ön volt a fény. A hajnal és a dél
kéklő ívén a lángoló csoda,
a gyertyaláng; megrezzen, rám ítél.
Ó én falánk... nem, nem láttam soha,

s Ön volt a dal, kitöltve lelkemet
hangjaival. A halkuló szirén
még énekel, hallom, de nem lehet
így halni el, az más volt, más, nem én...

Ön volt, s ma már a fáradt port nyelem,
baktass, szamár, a Pillanat szalad,
míg visszaránt a józan értelem
a szívem lát, és hall még hangokat.