Kié lesz majd a rézkilincsünk,
a függöny ami az ablakon csüng,
kié a kertben az orgona, a körte,
a kopott kabátú vigyorgó kertitörpe,
kié az út, az árokparti bokrok,
a szegélykő, a szürke villanyoszlop,
a sín, a hasbeszélő sárga villamos,
a víz, ha szomjat olt vagy új-tisztára mos,
kié a folyópart, ami még megmaradt,
a tóban ezüstként megcsillanó halak,
az erdő fái, a zöldborzas dombhátak
a mezőn a kalászban hajlongó alázat,
a mindent betöltő végtelen madárdal
a régi dicsőségben térdre omló várfal,
a hajó, a vasút, a gyár, a föld...
nem azért vagy, hogy mindezt örököld,
ha nézed, fizess, az illatuk sem olcsó,
ha érte jöttél, itt te vagy az utolsó,
adóforintjaid most másra kellenek,
hogy felemeljük /már részben/ a nemzetet.
Az ár, a kár, s a jó piár a vállunkon marad,
zsebünkbe túr újra az éhes sáskahad,
hogy újra s újra járjuk a „szebb jövő” kanosszát…

mondd, kié lesz majd, kié lesz ez az Ország?