Nem volt a csendnek tisztasága,
a sárban fuldokló éjszaka
fényujjával szemedbe mászott:
miért nem indulsz, menj haza!
Tántorgó lépted nem látja senki,
kezed zsibbad, és jéghideg,
lüktető szíved nem hallja más, csak
az elfutó, fényes hév-sínek.

Otthon. A szó üszökké égett,
megvakult tévé, és gyertyafüst,
üres a kamra, vacsorádul
tenyered van csak, hogy összeüsd,
feküdni vackot vetett az asszony
pokrócból, mocskos, de jó meleg...
nem visz a láb, és fallá merednek
az elfutó, fényes hév-sínek.

Reggel úgy volt, dolgozni indulsz,
a szomszéd talált egy jó melót,
kéz kell, mondta, szerszámot adnak,
de útközben három kocsma volt
és hánytál a sarkon. Elzavartak.
Üvölt csak mind, és nem érti meg,
hogy nincs jövőd. Csak múltadba visznek
az elfutó, fényes hév-sínek

Hát ennyi volt. Árnyak ugrálnak
a rozsdaszín talpfa-grádicson,
két fémszalag között a csendnek
feszül a csalfa oltalom,
itt béke van, és a végtelenben
ölelkező fény megremeg.
Morog a vas, altatót dúdolnak
az elfutó, fényes hév-sínek.