Volt kenyerem a madárdal, lágy esőt sírva Medárddal
felhőszegélyeken át lestem az égi csodát,
hogyha a szél fújt, vacogtam, megbújva csendes vacokban
álmodtam nyármeleget, ott se talált felelet,

tavasz ha vizeket áraszt, hajtottam ott is a választ,
ősszel a must illatán, télen a csonka platán
ágai közt kutakodtam, bízva hogy abba’, hogy ott van.
Szórtam az éveimet, ott se talált felelet.

Jártam az erdei csenden, barlangok mélyén kerestem,
lágy iszapon, hegyeken, s még a világegyetem...
Hittem, a kor sose tör meg, körbe szaladtam a földet
százszor. A por belepett, ott se talált felelet.

Fáradt a fény, és a reggel ostora hajt. Nem ereszt el
mégse’ mellőled a csend. Tartsd még, csak tartsd a jelent,
álmodó félmosolyodban az egész nagyvilág ott van,
s oszlik a csalfa talány hűs tenyered vonalán.