Kósza éveket vetít eléd a múlt,
rád köszön a folyton elfutó idő,
volt bizony ezernyi perc hogy megtanuld
látni, ahogy az ég a földdel összenő,

újra járva, mégis változatlanul
szétzilálja büszke csendjeid a nő,
szállna fel, de megkötözve visszahull...
fáj, hogy így lesz legkevésbé feltűnő,

fontos, hogy tudod, jövőd nem körbe zár,
új utakra vinni így fogod magad,
féktelen zajával vár a nagy bazár,

hagyni kell, sodorjon el a színes forgatag,
van időd, pihenni ráérsz majd ha már
elfogyunk, s a pillanat is megtagad.