Szertegurultak az álmok a reggel
ködfeketére fakult fövenyén,
fekszem az ágyamon, csend van, a vekker
takkbaszakadt, süketen. Te meg én...

Visszakapaszkodom, újra és újra
rám tenyerel ez a hajnali csend,
vakrepülésbe feszül suta húrja
száz idegemnek. A fent meg a lent

összefolyik, kavarognak a képek,
torz folyamokban jönnek elő,
bennszakadok: tudod-e, mi a lényeg?
Kattan a csend. Milyen lélekölő...

Kincskeresés, csoda vár, tavasz áltat,
gyöngye gurul puha ajkaidon...
Önkritikám kimerít; hazavágtad,
őrlöm, amíg feketém megiszom.

Nézem, ahogy habot izzad a semmi
túl a tükör szakadó peremén,
visszasimulsz, megint menni kell, menni...
indul az álomidő. Te meg én.