Költő volnék, csóró, de ócska...
amit játszom, olcsó bújócska,
cseppfogalmakba formált érzelem,
őszinte mégis, mert így képzelem
az én ját-szóterem.

Kimondom, s aztán új életre kel
minden szavam, így engedni el
nekem nehéz, a hófehér papír
köti rabbá azt, aki verset ír,

mert folynak csak egyre szelíd szavak
képekké bomlanak, felizzanak,
kacagva futnak szerteszét
mint aki eldobta csepp eszét...
s aztán fegyelmezetlen sorokba
másznak egy csendes sarokba
betűnként halni meg előtted, neked.
Az el sosem múló képzelet
kelt árnyakból szárnyakat,
minden soromból felnőni láttalak,
úgy válni álommá, hogy ébren őrzöm
vonásaid, s hogy hosszan elidőzöm
egy édes részleten,
bocsásd meg énnekem...