Megénekelni százezernyi dalban
próbálta már rajongva, súgva, halkan
ezernyi szó, befonva rímbe, ritmusok alá,
de bármi vers, ha szól, mind azt vallaná:
Ünnep, ha vagy... s a tört-megvédett férfijellem
árnyad mögött küzd napra nap, és bármi ellen.

Természeted, e nagy, csodás örökség
hajadba rejti alkony lángvörössét,
vagy barna illatúan őszi gesztenyét idéz,
búzaszín, aranylón csorgó nyári méz,
vagy éji csend színű, ragyog, akár a holló...
bármit idéz bennem, nincsen hozzá hasonló,

szemedben ott a fény, az ősi csillag,
megértő, nagy világ, üzenve; hallak,
ha jössz, és tiszta vagy... magába von, és úgy ölel,
nem szánom magam többé engedni el,
nyár lehet, tavasz, vagy ősz, szikrázva száll a szán,
elcsodálkozom világod tiszta válaszán.

Az otthon hol lehet? Ahol Te ott vagy,
és érintésed bármin csepp nyomot hagy,
tiéd lesz az, örökre, visszavonhatatlanul.
A férfiszív egyet biztosan megtanul:
örök Éváim, és Te, Egyetlenbe’ mind,
vagyok, mert vagy,
s jövőmből karcsú szárnyad int.