Majd
Miért is kéne, mondd, örülnöd annak
hogy bármi, mondom, bármi véget érhet,
a büszke percek százfelé rohannak,
te vágyod, és elkoptatod a térded,
vihart kívánsz, nyáréji csendbe’ fürdő
mezőt, és tiszta, napsütötte tájat...
kotorsz, pedig lombjában él az erdő,
s elnyel a föld, magad kaparta vájat.
Majd... mondod, és a csillagokba les fel
szemed, de sarka rettenetre számol,
reszketed, hogy még-egyszer ne vesd el
nyűtt önmagad egy elképzelt világból.
Ne hagyd, vak álmod vászonzsákba ölt be,
repülj, ha lábad nem maradt a földre.
|
|