Dísz a szín, amit arcomra aggatott
az ősz. Ma jobb talán, ha hallgatok...

Az erdő, csak az, ami ma átölel
úgy, ahogy már sok-sok évvel ez előtt,
hívott százszor, és tudtam, hogy jönni kell,
csak egymagam. Meg kellett keressem őt.

Szikkadt ösvény, és kőlepte vízmosás
jó ismerős, őrzi árva lábnyomom,
csak csönd van itt, mély csönd van, és semmi más.
Hűlt hangjaid hát hiába álmodom?

Halkan lépek, ott, egy szürke árny alatt
rebben a fény, vén a húr, de megfeszül,
zaj szökken, megfoghatatlan pillanat
csal újra meg, becsap a szem, és a fül,

és a szív... űzöm talányos álmaim
égig szökő fák alatt, s ha tüske tép
vér serken szűk hétköznapok gondjain,
fárad a láb, kar, szakad a büszkeség,

és tovább... egyszer még újra énekel
bennem a vér, tudom, hogy csak így lehet,
egyre beljebb, csak törni és menni kell
ha össze is zúz a csend és eltemet.

Lassan sötétedik. Mint a rőt avar
hullik az éj felém százezer ág alatt,
fekszem, hagyom, ahogy a csend eltakar,
old a vak humusz, hiába vártalak.

Dísz a szín, amit arcomra aggatott
az ősz. Már jobb talán, ha hallgatok...