Hogyha este újra párna várna,
vadvirággal díszített selyem,
nem zavarna vak erő, se lárma
ha ott hajthatnám őszülő fejem

fejed mellé csöndes bódulatban,
s elpihenne minden gondolat
hogy közössé fordulna a paplan
új éjszakánk mély bársonya alatt.

Hűvös van. Talán ezért is vágyom
Tőled kapni régi új tüzet,
betűimmel - mint százezernyi lábnyom-
gyűrt-tiportan telik a kis füzet,

és szántok, akár a vak barázdát
húzom kékkel vérző tollamat,
jövőbe tart, s látod? nem talál rád.
Meddő hegre hiába hullna mag.

Talán a szél hord el ősszel engem,
felhasít, és belülről átfúj,
nem véd kezed alá simított ingem,
gallér se, mellény, nem óv kabátujj,

eloszlok lassan, s a széles ablak
- jól zár, a fények kint remegnek -
sem tarthat már vissza önmagamnak.
Belülről fázom. Milyen hideg lett...

Állok csak és nézem megriadtan,
hogy szórom szét sok volt kincsemet.
Miattam van ez, csak énmiattam.
Ma vannak még. Holnap már nincsenek.