Fúj a szél. Itt nálunk mindig fúj kicsit,
nyáridőben is elkél egy kis kabát,
zörgeti a kert sarkába tolt kocsit,
szárral rakott, megszürkült oldalát.

Fúj a szél. Rögben áll a száraz trágya
szétgurult, szétesett akár az élet,
pornak nem marad már semmi vágya
látod, mára szürke semmivé lett.

Fúj a szél. Akác nyikkan az ól mögül
régi dalt, felel a széletört cserép,
hallgatom, olyan üres ez így, megöl,
akár a port, úgy szór majd szerteszét.

Fúj a szél. Fázom. Talán az ősz teszi,
nem, nem a dőlt tető alá szúrt kasza,
rozsdás vasát kő többé nem élezi,
s az a „Család, Isten, Haza”,

színtelenre koptatott, szakadt plakát...
nem ettől fázom, csak messze lett az ég;
a szél... egy portündér kelleti magát.
Miért, hogy így?
Sóhajt a csend:
ne még...