Nézlek. Kinn a csend alá szalad az est,
úgy remeg a fény az ablakon, ahogy
ujj varázsol húrra könnyű dallamot.
Régi sor kel dalra így: kenyér, s a test.

Ős szonett, „Az vagy nekem...”, bíborba fest
ágyamon egy csöppnyi láng, és hallgatod
ezt a sort, az vagy nekem... és az vagyok,
mondanám, amit kerestél, hogy szeresd.

Mégis hallgatok, talán a szó se kell,
most a csend, vörösben ingó gyertyafény
pillanatnyi  bája köt, nem érdekel

vallomásom, vak sorokba font remény.
Nem tudom, szíved mi módon értem el,
vagy nekem, s maradj örökre az enyém.