Ma hozzád fordulok. Egyetlen oknak így maradtál
a mindent elnyelő garatnál hit a búzaszemnek;
talán megpihennek az őserőt felőrlő kövek,
és hajthat még bátor gyökeret, láthat még új napot.

Korán sötétedik, tudom, ezért fogódzik bennem
a vágy, jól esne megpihennem egy hosszú nappalig,
de addig csak alig pislog egykorvolt lángom itt bent.
Látod, már ötven évem elment, s miért is voltam itt?

apám, anyám miért? és a sok-sok messze tűnt rokon,
nagyszülők, háborús romokon életet teremtő
pár maroknyi nemtő, igaz angyalokra gondolok,
nem „csináltra”, és ez nagy dolog, tettek a lelkemért,

és más is, ahogy én, hitte, hogy jönnek a jó idők,
s ha menni kellet, hát dicsérte Őt, kitől hitet kapott.
Bennem ez elkopott, s mégis érzem, meg kell keressem
ezt a hitet, hogy átvezessen a világ peremén.

Most Hozzád fordulok. Egyetlen oknak így maradtál,
én indultam úgy, vagy Te dobtál farkasoknak végül,
mindegy, beleszédül a józan, földhözragadt elme...
kicsi népem, sorsom... 
szikkadt szívem már csak énekelne, csak énekelne...