Már a félbefulladt sóhajok mögé se sejtelek,
halk szisszenés, beszív csak, és kifúj,
kristályba dermedt pára hull alá, a téli képzelet
ködfolt csupán, nincs benne semmi új.

Mozdulatlanul állok a gyémántékes ég alatt,
egy másodperc, s a táguló tüdő
visszaszívja hófehér pamacsba burkolt múltamat,
megsejteni már nem marad idő.

Átfordul megint, kifúj csak, és beszív a nagy kerék.
Lélektelen a lélekhez, az agy
úgy mellesleg vezérel, dohogva működik a gép,
kifúj, emléke újabb képbe fagy,

és már nem tudom, valóság-e, vagy röpke látomás,
szem és a szív amit meglátni vél.
Kis győzelem, szól az ész; ez pára, mondd, mi lenne más,
foszlányaiba bármit sejtenél.

Mégis várok, a csillagfüggönyös téli ég alatt
bámulom, ahogy mesél a semmi,
csak beszív, és kifúj, új alkotás minden pillanat...
próbállak magam köré lehelni.