Árnyékod tört tócsákon gázol,
átfúj a szél, és bőrig ázol,
hitem, hogy lesz ez még jobb, lesz szebb,
ahogy jössz, kerül egyre messzebb,

közöttünk áthatolhatatlan esőszálak
nyílzápora, mint hajtott vadállat
török feléd, és nem tudom még
mi lesz, mielőtt összerogynék,
marni fogok, hogy neked is fájjon
ezer sebem - vagy csak felkínálom
ronggyá foszló, ázott sóhajom
a félve vágyott másik oldalon,

saját fájdalmam görbe tükrét
látom mindenhol, nem töröm szét,
ha akarod, lásd a lélektorzóm
ahogy őrjöng a széles korzón,
a föld alól elkárhozott eretnek
tekintetemmel téged így követlek,
minden pocsolyából én bámulok némán,
mocskos vagyok, kérlek, most ne nézz rám!

A lábam visz, te jössz. A pillanat...
szemedben apró fények játszanak,
áll az idő, és átölel a tér,
„szia”, és bújsz, s az ajkunk összeér...