Porban, hidegben nektek énekeltem,
s ahol az utak összetartanak
most kopottan, kitől sem érdekelten
ülök egy hűvös kőkereszt alatt,
ketten dőlünk a véres alkonyatnak,
itt és most mindkettőnk másért retteg.
Én elbuktam, Te fel sohasem adtad:
volt bűneim hozzád már nem követnek.

Neked is szóltak a dalok ezerszám
s te mind pirulva, hálás szemekkel
fogadtad. Haszontalan lett a szerszám,
egy összetört, fagyba fordult reggel
otthagytalak, írásaim maradtak
bérnek, s te könnyeid visszavetted.
Én elbuktam, Te fel sohasem adtad:
volt bűneim hozzád már nem követnek.

Hajnalonta, ha hazatántorogtam
vérző sebekkel lélekben, testben,
fiad lehettem újra, a karodban
minden fájdalmam elfeledhettem.
Nem térek vissza, ha összeraklak,
szívem fájó emléknek teremt meg.
Én elbuktam, Te fel sohasem adtad:
volt bűneim hozzád már nem követnek.

Izzó szavakból kovácsoltam fegyvert
kardnak, hogy helyettem küzdj a harcban,
erőm sem maradt, az idő is megvert,
a plakátokon ma másik arc van,
oly messze már... a régi várfalaknak
ormain zászlót miért keressek?
Én elbuktam, Te fel sohasem adtad:
volt bűneim hozzád már nem követnek.

Egy út maradt. A csillagok fölött majd
az ítélő szemébe nézhetek,
a múltam odalent megszürkült ködöt hajt,
s a hang belül szólal meg: vétkezett...
az utolsó fát így énnekem faragtad,
még felnézve látom a keresztet,
én elbuktam, Te fel sohasem adtad:
volt bűneim hozzád már nem követnek.