A várost járom, sárga fény alatt
remeg egy ócska tócsa-pillanat,
s a bérházakból itt rekedt szagok
között fenyőfaillat andalog,
fázósan zár szemhéjat és fület
sok belvárosi szürke épület.
A fagy - vigyor, a csendes Délinél
állok kicsit, itt már a tél ítél,
s az égen húz egy éknyi vadliba:
Hej, ki sorol ma minket bóvliba?

A képzelet velem vonatra ül,
kényelmesen a háttámlára dűl,
az ablakra mered a szem, a táj
kihalt, bennem ezer bordája fáj,
remény alszik a hófoltok alatt,
remény, ki mint vet, úgy arat…
ülök kicsit, lelkem s a sík üveg
egy blokkba fagy, már itt se fűtenek,
s az égen húz egy éknyi vadliba:
Hej ki sorol ma minket bóvliba?

Harang borong a kis falu felett,
Európa táblák kéket intenek
felém, ahogy fölöttük szállok el.
Megújulást, de jobbat érdemel...
Se bú, se röf, se háp, se árva kot
nem hallik itt, ahogy mindig szokott.
Szállok kicsit, most háton, mert a lét
tudj Isten mért’, lehunyta két szemét,
s az égen húz egy éknyi vadliba:
Hej ki sorol ma minket bóvliba?

Két ünnep közt a béke elveszett.
Kifogy a hús, tányérnyi élvezet
se jár, ha már a szőr is rám fagyott,
elhúzok én is, mindent itt hagyok,
a szebb jövő csak egy utat mutat;
tizenkettő se lesz már egy tucat.
Megyek kicsit, talán még visz a láb
taposva várost, utat és tanyát,
s az égen húz egy éknyi vadliba:
Hej ki sorol ma minket bóvliba?