A fotel titka
– Óvatosan azokkal a bútorokkal, meg ne sérüljenek! Ide a kisszalonba hozzák! Az asztalt és a vitrines szekrényt tegyék oda! A kanapét a fal mellé, vele szembe a két fotelt! – adta az instrukciókat az asztalos mester. Elégedetten szemlélte munkája gyümölcsét, a szépen berendezett szalont. A bútorok a kor szellemének és divatjának jegyében a legmodernebb kivitelben készült el. A fa részek mesterien lettek megmunkálva, a két fotelt egészen újszerű csavart karfája tette egyedivé. A fotelok, a kanapé és a székek kárpitja aranyszínű selyemből készült. A mester még egyszer terepszemlét tartott, majd jelezte a komornyiknak, hogy valóban minden a helyén van. Az megszemlélte a végeredményt majd lekezelő hangnemben közölte, hogy nem feltétlenül szükséges, hogy a lord személyesen vegye át a bútorokat. Az asztalosmester azonban hajthatatlan volt így hát a komornyik utasította, hogy várjon a konyhában. Visszatérve közölte, hogy lord Hide holnap tíz órakor ér rá, addigra legyen itt.
– Látom kiváló munkát végzett! – közölte finomkodóan a lord.
– Igyekeztem sir.
– A fotelt úgy készítette el, ahogy megbeszéltük?
– Természetesen! Méltóztassék megtekinteni.
– Nagyszerű! – a lord csengetett és a belépő komornyikhoz fordult. – Intézkedjen, hogy a mester megkapja a bérét.
* * *
– Sir, kérem, jöjjön! Menekülni kell, a köztársaságiak körül vették a házat. Ezek fejezték le a királyt!
– Vigye a feleségemet és a gyerekeket, Leopold!
– De sir! És az ön biztonsága?
– Tegye, amit mondtam! – Azzal a lord sarkon fordult és besietett a kisszalonba. Nem sokkal később a köztársaságiak betörték az ajtót és szobáról szobára jártak. Úgy tűnt, egy teremtett lelket nem találnak a kastélyban.
– Valami titkos kijáraton keresztül megszöktek! – üvöltötte az egyik katona.
– Hahó! Ide hamar, megtaláltam lord Hide-ot!
A köztársasági sereg egy csoportja a kisszalonba rontott. A lord ugyan egy párbajtőrrel próbált védekezni, de pillanatok alatt lefegyverezték és elvezették. A dühöngő lázadok törtek, zúztak és a kisszalon bútorai csakhamar romokban hevertek. Az apróra zúzott bútorokat a kandallóba vetették.
– Mi folyik itt? Meg vannak maguk őrülve? Mit csináltak a bútorokkal? – kérdezte egy magas rangú tiszt. – Tudni akarom ki a felelős ezért a vandalizmusért! Követni fogja a lordot, aki már ott hintázik a kötél végén!
– Bocsánat kapitány úr!
– Erre a vandalizmusra nincs bocsánat! Ez nem méltó a köztársaság eszméjéhez! Derítse ki kik voltak és egy hét fogságot szabjon ki nekik! Továbbá hozasson másik bútort. Itt lesz a főhadiszállás. Azt az egy szem fotel, ha már a sors megkímélte tegyék oda középre.
* * *
– Bocsásson meg sir, hogy zavarom. Berendeztük a kisszalont, de ez az öreg fotel nagyon nem illik oda.
– Vigyék a dolgozó szobámba! Ez az egyetlen megmaradt emlék szegény nagyapámtól. Már csak az iránta érzett tiszteletből sem dobhatom ki.
– Ha óhajtja sir, felújíttatom!
– Nem! Nem akarom! Mikor kisfiú voltam is ilyen volt és emlékszem a nagyapám mennyire szeretett benne pihenni.
* * *
– Uram! Minden kész a holnapi megnyitóra!
– A személyzet a helyén?
– Igen uram!
– Nagyszerű! Az volna a kérésem, hogy ezt az öreg fotelt vigyék le a földszintre, és a recepcióval szemben az oszlop elé tegyék. Kerítsék körbe! Ne ülhessen bele senki, de közelről meg lehessen szemlélni!
– Természetesen sir! Intézkedem!
Az öreg fotel így került az újonnan megnyíló hotel előcsarnokába, amolyan családi ereklyeként.
* * *
– Szabadjon megkérdeznem mi a szándéka a kastéllyal?
– Nem tudom! A hotel évek óta veszteséges! Sajnos a háború alaposan itt hagyta a nyomát, és megvallom nincs pénzem a felújításra. Ha találnék vevőt, nyomban eladnám!
– Őszintén sajnálom! Majd negyven évig szolgáltam az édesapját!
– Tudom, és higgye el Philip a szívem szakad belé, de nem tudom rendbe hozatni a családi kastélyt.
* * *
– Jó napot kívánok!
– Parancsoljon fiatalember! Mivel szolgálhatok?
– Műbútorasztalos vagyok, és a faluba mondták, hogy önnek van egy több száz éves fotelje. Szeretném megnézni, és ha meg tudunk alkudni, megvenném.
– Sajnálom! Valóban van egy közel háromszáz éves fotel, melyet a családom legrégebben ismert őse csináltatott, de nem óhajtom eladni. Akkor rendelte, amikor őfelsége I. Károly király a nemesi címet adományozta neki. Ezért nem kívánok megválni a foteltől.
– Akkor legalább engedje meg, hogy megnézzem.
– Nos, fiatal barátom ennek talán nincs akadálya. Itt van a kisszalonban, jöjjön, megmutatom – azzal a lord bevezette az érdeklődő asztalost. A férfi lassan körbe járta és értő szemekkel nézte az öreg kopott bútordarabot. Szerette a mesterségét, amit apjától örökölt, aki azt, az ő apjától tanulta. Híres asztalos dinasztia voltak. Nézte a fotelt és nem akart hinni a szemének. A fa karfának a jellegzetes csavart formája nagyon ismerősnek tűnt. Erre a jellegzetes kialakításra az apja tanította meg, és elmondása szerint ennek a technikája apáról fiúra szállt. Az ódon bútor karfája e szerint a technika szerint készült.
– Hiszen akkor ezt a bútort valamelyik ősöm készítette! – Az asztalos ismét a lordhoz fordult. – Uram! Kérem, engedje meg, hogy rendbe hozzam a fotelt. Ingyen megcsinálom.
– Ugyan miért tenné?
– Meggyőződésem, hogy ezt a bútort az egyik ősöm készítette. Ha megengedi, hogy rendbe hozzam, egyúttal tudnék egy ugyanilyen fotelt készíteni magamnak.
– Nem igazán értem miért jó ez önnek.
– Az apám mesélt erről a fotelről, és a karfa jellegzetes csavart formájáról. Továbbá arról, hogy van egy titkos rekesze, melyet az ön őse kérésére alakított ki az én egyik ősöm, aki szintén bútorasztalos volt.
– Valóban? És hol az a titkos rekesz, ifjú barátom?
Az asztalos a fotelhez lépett és kihúzott két fa szegecset, majd elfordította a csavart karfákat egy mozdulattal, ezáltal felpattintotta a háttámlát. A titkos rekeszből egy fa ládika esett ki.
* * *
A lord nézte a ládikát és a benne lévő ősi családi ékszereket. Felbecsülhetetlen értékük lehet, hiszen I. Károly király adományozta a lord legrégibb ismert ősének, amikor lovaggá ütötte. A családi krónikában többször említést tettek az ékszerekről, amit feltételezhetően a köztársaságiak raboltak el. Bár a család sok viszontagságon ment keresztül az évszázadok során, mostanra újra felszálló ágban volt a csillaga. Nem kínozták anyagi gondok, mint az elmúlt háromszáz évben jó párszor. Átnézte az ékszereket, legvégül egy megsárgult levelet talált.
Felbontotta és nem akart hinni a szemének. Lassan nehézkesen olvasta a régies nyelvezettel írt levelet.
Drága Fiam!
Tudom, hogy édesanyád, akit én őszintén és tiszta szívvel szerettem, a halálos ágyán elmondta neked az igazságot. Kérlek, bocsáss meg nekem, amiért titokban tartottuk a kilétedet. Most, hogy édesanyád meghalt szükségét érzem, hogy a továbbiakban téged segítselek. Azonban azt meg kell értened, hogy a nyilvánosság előtt nem vállalhatom fel az apaságot. Amennyiben ezt megtenném, azt gondolom, nagyon gyorsan elérne egy gyilkos tőr.
Te az én első szülött fiam vagy, de mivel balkézről születtél, soha nem viselheted a Stuart nevet és nem örökölheted a trónt. A legtöbb, amit tehetek érted, hogy nemesi címet adományozok neked. Természetesen az ehhez szükséges birtokokkal, valamit egy kastéllyal.
Lord Hide remegő kézzel olvasta a levelet.
– Ha ez igaz, márpedig miért ne lenne igaz? – Nem folytatta a mondatot, nem merte folytatni. Csak nézte a levél végén a dátumot, a királyi pecsétet és aláírást.
Hereford, az úr 1647. esztendejében, február havának 15-ik napján
Vérszerinti apád: I. Károly
Anglia királya
Hide (angol) = eltitkolt
|
|