a percek némán koppannak az Idő homlokán.
órákká ölelik egymást, mint fáradt átutazók,
és gyúrnak magukból naptárra festett éveket.
az évek meg csak mennek, mennek, és mennek,
lábukon a vándorlásban megkopott edzőcipő.
ahogy fogy a számuk, lesz rövidebb a hátrelévő út.
szótlanok. elméjükben lejátszák múltjuk filmszalagra
karcolt recsegő képeit. többnyire fekete-fehérek.
a színes kópiáknál időznek kicsit, és mosolyogva
ejtenek néhány könnycseppet a szép napokért.
a lélek gyöngyei gördülnek le barázdált arcukon. 
néma vándorlás ez! hangjuk tenger-kagylóba zárva.
magány-köpenyüket cibálja a rossz-lehelletű tegnap.
és e szótlan menetben, megtörve a törhetetlen csendet,
az egyik év odafordul fáradni látszó ifjabb társához:
-menjünk együtt! könnyebb lesz a hátralévő út.