Színház az egész világ
Újságíró vagyok. Bár erről papírom nincs, de gyerekkorom óta az szerettem volna lenni. Helyette jogász lettem, akikből Tiszát, Dunát lehet rekeszteni. Szerencsére adódott egy lehetőség, hogy a helyi újságnál külsősként bedolgozhassak. Nemrégiben tartották a a Városi Színházban a Magyar Vers Ünnepét. Jó téma, egyből lecsekkoltam a szerkesztőnél, hogy had mehessek én. Jut néhány sor a lapban, ezt rutinból megoldom, és a tiszteletdíjból kifizetem az elmúlt havi albérletet. Megkaptam a munkát. Megbeszéltem a szervezővel a dolgot, mondta, hogy az előadás kezdete előtt húsz perccel legyek a művészbejáró portájánál, keressem őt. Szokásommal ellentétben pontosan érkeztem. Mondtam a portásnak, hogy kit keresek, és az előadás miatt jöttem. A portás fehér lett, mint egy ping-pong labda, és el kezdett üvöltözni, hogy - Biztonságiak, biztonságiak! Nem tudtam mire vélni a dolgot, mert emlékezem szeirnt semmi köz-, vagy a színház erkölcseibe ütköző dolgot nem követtem el. Két gardrób szekrény méretű ember azonnal ott termett, és két oldalról felemelve el kezdtek cipelni valahová. Legalább nem kell koptatnom a cipőmet, gondoltam, pozitívan értékelve a helyzetet, mint tette ezt Brian, a kereszten az életéről szóló fílmben. Néhány perces folyosói bolyongás után berúgtak egy ajtót, mint Bruce Willis megannyi Die hard című fílmjében. A tábla szerint a smink szoba volt. Rövid parancsok, kiabálás, rohangászás, akár a hangyaboly a Királynő ébredése után. Nekem esett három nő. Az egyik tépte le rólam a ruhát, amit sajnáltam, mert az alig használt farmert két hete túrtam egy turiban, a másik meg a hajamat vágta, fésülte, kócolta, majd kezdte újra, a harmadik pedig az arcomat kente be, púderozta, és mindenféle kencéket pakolt rá, akár egy derék kőműves. Az öltöztető miután levágott mindent rólam, egy szmokingot próbált rám aggatni. A szmokingról azt tudom, hogy a pingvinek nemzeti viselete, amit az emberek lenyúltak tőlük ünnepi alkalmakhoz, csak nem áll olyan jól rajtuk, mint a derék madarakon De ez még semmi. Mellettem ugrál egy fazon. Az ügyelő. Üvöltözik, mintha süket lennék. Azt ordibálja, hogy már egy órája itt kellett volna lennem. Meg, hogy a késésem miatt nem csúszhat az előadás. Meg tudom-e, hogy melyik verset adom elő? Ekkor térek csak magamhoz. - Milyen verset? Kérdezem, mint egy felső tagozatos iskolás, aki nem készült az órára. - Hát Aranytól a Walesi Bárdok. Maga lesz a kezdő szám. Mi van magával, csak nem izgul? - kérdezi gúnyosan. Közben az ügyelő üvöltözik, osztja az észt a munkatársainak, nekem meg a vérnyomásom a decibeljeivel arányosan megy fölfelé. Az ügyelő feje olyan, mint egy cékla, a fogsorára ráférne egy fogorvosi kezelés, de csak az előtt, mielőtt kiverem az öszeset. A lehellete bagó, és sörszagú. Legalább borozna, mert én azt szeretem. A csajok jó munkát végeztek. Úgy nézek ki, mint egy hímringyó nagykövet valamelyik meleg felvonuláson. Azért nagyjából összeállt a kép, hogy nekem kell elszavalnom a Walesi Bárdokat. Sok verset megtanultam életemben. Egyedül épp a Bárdok az, amit ma is tudok kívülröl. A két izomagy megemel, visz a színpadot határoló függöny széléhez, ahonnan be kell vonulnom. Mint Ceasar Rómába, vagy mint XVI.Lajos a guillotine alá? Az ügyelő még mindíg folytott hangon magyaráz. Rusnya virágmintás ing van rajta, és nadrágtartót visel. Meg kis virágos fülbevaló a fülében. Olyan cuki darab. Egek! Hol vagyok? A polgármester befejezi a beszédét. Illedelmes taps. Nálam meg a vérnyomás a 330-at veri. Legalább ez a hülye ügyelő ne ugatna, meg különben sem értékelem a dauerolt hajú férfiakat. Egy enyhe nyomást érzek a hátamon, aminek a következménye, hogy a színpad közepén állok. A Patakinak az Eddából könnyű volt. Neki csak egy kör közepén kellett állnia. Nézek ki a fejemből, mint egy tengeralattjáró kapitámya a periszkópon keresztül háborús bevetésen. Nem látok semmit a sok reflektor miatt. Vegyük sorba. Ez egy rémálom. Verset kell mondanom. Eddig rendben. Ezt megoldom. De ott a hülye ügyelő. Nahát, ez nem O.K. Nem baj, mindjárt úgyis felédredek. Megfogom a mikrofont. Jé, érzem a fém hűvösét. Tehát mégsem álom? Akkor most a valóság (színpad)talaján állok? Eddig eltelik néhány másodperc, amíg rájövök, hogy ez a nagy, büdös, illetve finom parfüm, arcszesz illatokkal átitatott valóság. A közönség azt hiszi, hatásszünet. Nekem a világvége. Belekezdek: - Edward király angol király....... Beugrik az ügyelő képe, ahogy ordibál. Markolom a mikrofonállványt, nyúlok a nyaka felé, és kezd vinni a lendület. - Ne éljen Edwárd......... Ezt már elég erőteljesen mondom. Megy tovább a vers. egyre inkább ott vagyok Wales lankái között, érzem az angol fosztogatás bűzét, és az ügyelő sörszagú lehelletét: - Ne éljen Edwárd......... Már önkívületben üvöltöm a verset. Előttem az ügyelő pofája. Ha itt lenne, biztos, hogy befizethetne egy arcplasztikára. Természetesenm amihez nem jár OEP támogatás. - Ötszáz bizony dalolva ment ... Nekem most elég egy ügyelő. Hátamon csorog a verejték, izmaim megfeszülnek, a súgó halkan könyörög, hogy a mikrofont ne roppantsam ketté. Vége a versnek. A Színházban néma csend. Az nem érdekel, hogy felnégyelnek, karóba húznak, letépik a körmeimet. De hogy a szerkesztőm még be sem érek a szerkesztőségbe, már elkészítette a katapultot, amivel röpülhetek, ezt sajnálom. Ekkor robban a bomba. Hatalmas tapsolás, fütyülés, lábdobogás. Változtatnak a világításon, és azt látom, hogy a közönség felállva ünnepel. Én meg állok a színpadon, mint a Túró Rudi a lakodalomban. Ekkor bejön egy fazon, fényképről ismerem, ő a rendező. Meghajol, engem is meghajlít. Még kétszer. Mint egy jancsiszöget. A kulisszák mögött nekem esik: - Barátom, ne haragudjon. Tévedés történt. A színész, akit felkértünk az előadásra, beteg lett. A helyettese, akit kértünk, szintén. De erről az előadás kezdete után értesítettek. Azt hittük, hogy ön a beugró. Fantasztikus volt az előadás. Azonnal leszerződtetem. Mondjon egy összeget, és én megduplázom. Szerencsére, látta az előadást egy kollégám. Ö írta a cikket, amit nekem kellett volna írni. Azóta a Színházban drámai szerepekben rosszfiúkat játszom. Minden esetre az ügyelő kerül engem. Pedig, ha meglátom, biztosan sikeres lesz az előadás.
|
|