az ágakon néhány eltévedt  csapzott madár.
didergő hangjuk öltözik a fázós őszbe,
ide lakni már csak a szél sóhaja száll.
a fűre huppannak le elfáradt, aszott falevelek.
ráncuk egybeforr a távoli múlttal,
ide jönni már csak sírni lehet?
a kereszteken feszülő Jézus.
mondja,  ővé lesz majd a jövő.
de mikor? azt nem tudja senki,
hogy a Feltámadás egyszer, talán eljő.
velem szemben egyszerű sírkő.
rajta nevek rövid sora:
nagyapám, apám, nagybátyám.
mögöttük a férfi népség emlékekben élő
vidám halotti tora.
ez lenne hát a férfi családfa?
akkor figyelni kell, mert közeleg az idő.
én vagyok a követkető "ember" a sorban,
akiért a Kaszás bármikor eljő.
sírjak most ezen a halálfán?
könnyezve elment őseim,
és félteni halandó testemet?
ettől nem kapok több időt Sorstól,
és még boldogabb éltem sem lehet.
inkább maradok e Földi sárban.
mint lenni gondtalan Menny-lakó.
úgysem marad utánam semmi hívság;
mint "pénz, paripa, fegyver",
de van négy fiú,
a jövendő honfoglaló.