látod Kedves!
az ablak kicsukta a szobából
a lármás zajt.
hagyta bent a békés csendet,
és nem engedte be a sóhajt.
a pillanat most megpihen.
elbújik takaró mögé.
nem érdekes,
hogy nappal van-e,
vagy csendes éj.
most elindulok. messzi tájak felé.
ruhátlan lelkem a társam,
vezetőm az Ég.
az út mentén, mely a völgybe visz,
egy-egy halom.
ráborulni fehér dombjaira
kész oltalom.
magamba szívom illatát,
mint gyermek a tejet.
tőlük szökken lázba a vágy,
tőlük kaptuk az életet.
miközben testemről lassan
izzadtság patak ered.
csúcsaikon,
mint két magányos cédrús,
egy-egy kemény rózsabimbó mered.
lefelé az úton haladva,
közel a cél.
most hallgat a szó,
csak a száj beszél.
a domb aljára érve
megnyílik a völgy.
kitárja rejtett titkait, mint
egy szerelemre éhes hölgy.
hagyja, hogy becézzék,
szóljanak vele.
ő is válaszol remegve,
szavai a mindenség lehellete.
ahogy telik az idő,
és fogy a szó,
egyre forróbb a lég,
verejtékben izzik a só.
megemelkednek a dombok,
dördül az Ég. ne félj!
nem a világvége jött el,
csak sikított a kéj.
azután csend.
ziláltan piheg az ágy,
gyűrött lepedőn testeknek cseppjei,
jólesőn nyújtózik egyet a vágy.