Egy szegedi kávéházban nem szól már a nóta,
elbujdokolt szegény csitesz Teru verse óta.
nem szól itt már semmi hangszer, sem a sziréna,
a vendégek sem verik egymást , nincs semmi aréna.

A biztonsági örök teszik az ő mondott dolguk,
épp valaki most szúrta ki az ő piros Fordjuk.
Nem maradt már az asztalon csak egy üveg pezsgő,
csitesz várja a szerelmét, hátha újra eljő.

De nem jön senki, mert ez egy ilyen sovány hely itt,
mozgatja a száját, mert benne egy csomó gitt.
Nem jön el a szíve hölgye, neve csábos Teru,
ölyan messze innen, mint Makótól a magasságos  Peru.

Kocsmáros! - Hát szomjan haljak, vagy a pince zárva?
Itt van nézd, a boroskupám, csak ne legyen árva!
Nem ér semmit ez életem, ha a Teru dobott,
hozzál gyorsan a tálcádon egy-két forró grogot.

Hozzál még a galambomnak tökös-mákos rétest,
ne legyen ő a férfiakra soha többé éhes.
Ne fájjon a gyöngysor foga másik férfiúra,
ha itthagy engem, legyen meg az örökletes búja.

Vége a vígságnak, jöhet a szomorú, bús éj,
lecsapta a lányt kezemről a kurafi Samway.
Mit csináljak most magammal, meg a kemény kedvvel?
Húzzam én, vagy toljam azt, vagy mondd, hogy ereszd el!

Itt ülök most a kocsmában, mint egy megtört bírka,
rám rakta a szarvat szépen Samway, kinek jele írka.
De lesz még itten győzelem, és babérkoszorús fej,
Terunak már készül a csitesz által főzött jó madártej!

Mert tudja itt mindenki, hogy Teruban mi a legfőbb benső!
Pasik táján bárki szól is, vallja, hogy csak csitesz lesz az első.