Mostanában színes szendvicsekről álmodom.
Tudod, olyanokról, amit negyven éve készített
anyánk. Parízer a tetején, az az igazi, ízes,
paradicsom, paprika, ás rajta reszelt sajt talán.
Csak felugrottunk a játékból, a konyha asztalon
elkészítve ott volt a kaja. Két pofára tömtük be,
és ez volt a mennyei lakoma.

Mostanában színes szendvicsekről álmodom.
Amikor még íz volt az íz. A paradicsom, a paprika
a földön termett, és az utcai kútból foci után
folyt jóízű, hideg víz. Igaz, akkoriban még nem is
tudtuk, hogy mi az a pet palack. A portól
koszosak voltunk, és a grundon nevelkedett
számos életerős, világot váltó tarack.

Mostanában színes szendvicsekről álmodom.
Amiknek nincs fűrészpor íze. Nem vigyorognak
a pofádba az eladók ugyanazzal a művigyorral  
az egyen-éttermek pultjai mögül, és gyerekeinket
nem hülyítik el Los Angelestől Vlagyivisztokig
a választható játék-hülyeségek csillogó,
semmire nem jó, talmi dísze.

Mostanában színes szendvicsekről álmodom.
Ahol magad, magad vagy. És nem attól vagy
jó srác, hogy eszed a semmi ízű hamburgert,
hallgatod a kasztrált hangú fiú énekesek
nyavalygását, és öntöd magadba a cukor-bomba
Pepsi, vagy Coca Colát. És elhiszed, hogy amit
az agyadba öntenek szemetet, az mind jó és szép,
mert még álmodban is bámulod a hülye TV-t.
Mostanában színes szendvicsekről álmodom.