Ülünk már észrevétlen,

elfárad, mélázó csendben.

Hol előbb még vágyunk dalolt,

most pihegő mámor ül tort.

Nézem a lángot, ahogy

Sziszegve harapja a fahasábot.

Mögöttem falra vetődve járnak

táncos kedvű, sejtelmes árnyak.

Testeden szétomlik lágyan,

a lángok rőt vörös festéke,

s újra ébreszti vágyam

e különös festmény szépsége.

s újra indul a dal

ki tudja hányadszor

s a láng-harpta fahasáb

tündöklő szikrát szór.