Ha a szomorúság megül lelkeden,
nem létezik erő, mely megmentsen.
Nyílt seb, métely ez, mi lassan terjed,
s ilyenkor nem találsz boldog percet.
 
És könnyek szöknek szemedbe,
ok nélkül és váratlanul,
szorongás ül meg szívedbe,
néha megmagyarázhatatlanul.
 
Legyintesz rá, bár jól tudod,
nem hagy nyugodni a gondolat,
elég egy dal, elég egy hangulat,
beléd mar újra, bár titkolod.
 
S ha le akarod írni,
Vagy el szeretnéd mondani,
Barátodnak, vagy bárkinek,
Cserben hagy a képzelet.
 
Eltűnik a miért belőled,
köddé válik, elsuhan.
Nincs racionális válaszod,
csak mélyen ülő fájdalom van.
 
S kerülnek majd az emberek,
mint leprást, kinek szeméből
a fekete halál integet,
és rájössz lassan, téged már
Az álmok sem segítenek.
 
De ne törj meg! Fel ne add!
Küzdj mosollyal, vidám dallal,
s keress igaz barátokat,
a velük töltött percek elűzik,
a kegyetlen fantomokat.