Elszürkült a vágy, álmokból alkotott képe.
Kihunyt a tűz, parázs sem maradt belőle.
Nem jajdul már dallam, hogy elérjen Téged,
Gyűrt párnámról eltűnt mára már a képed.
 
Nem keresem már görcsös akarattal,
A helyeket, hol vártalak színes áhítattal.
Elhomályosult tündér lényed fénye,
Belesimultam a Nélküled-létbe.
 
Gúnyosan néz rám távolból az arcod,
Mondtad: sírig szeretsz majd!
Hát feladtad a harcot?
Harcot? – nos, meglehet, de tudd!
A szerelemhez Téged én teremtettelek.
Én szőttem beléd az ábrándok selymét
Kiszínezve lényed múlandó fényét.
Az érzékiség buján szép ruháit
Képzeletem aggatta fel rád,
Belőlem fakadt e színesen szép világ.
 
Most elteszem mindezt
Mint értékes festményt,
Tarka emlékházam
Legféltettebb kincsét.