Télen
Elhúztak délre már a vadlúd-ékek.
A derengő égen piszkosszürke felhő.
Hova tűntek a tündöklő őszi kékek?
Színük csak álmomban jön elő.
Üres sakktábla most a táj,
kifosztott szántó, elhagyott legelő.
Puskával vállán ballag a mezőőr.
Képzeletében rántotta gőzölög.
Cigarettavéget tapos piszkos hóba.
A vízmosásban hömpölyög a köd.
A Duna felett ködkürt hangja száll.
Vontató dohog, mögötte két uszály,
épp hogy elférnek a bólyák között…
keskeny a víziút, de hajózni muszáj.
Magányos mozdony csattog Szob felé.
A masiniszta vastag kesztyűjével int.
Majd magyarázhatom a Mókusban az este
hogy mit kerestem a réten már megint?!
A bolt előtt látom a siető plébánost,
észre sem vesz, gondjai nyomasztják,
beteg a sekrestyés, pont advent előtt!
És nem jöttek még meg a szentelt ostyák…
Lehet, hogy örömet szerzek majd neki,
hogy miséjére holnap elmegyek…
Rámosolygok, de ő csak füstölög magában,
mint a túlparton a maróti hegyek.
A túloldalon menőnek adok egy kis előnyt.
Látom, a csapos az, s már rántja a redőnyt…
Betessékel az ajtón maga előtt örömmel,
aztán hamar kiszolgál megszokott sörömmel.
Kerek a világ, a pap papol,
csapos csapol, a költő meg ír,
s az élet minden rút bajára
előbb-utóbb akad valami ír…
A vadludak is egyszer visszatérnek,
lánykák örülnek majd réti pipitérnek,
előkerül a vándorsólyom is
(vajon merre járhat az örök bújdosó?)
és bánatos soraimat lesz tán eztán
ki néha magában felidézi… olyan olvasó.
|
|