A kapu előtti bádogtetőre
lusta, kövér cseppek hullanak
zavarva versem ritmusát.
De hiába méltatlankodok
az aritmiás kopogáson;
attól még elmúlt az ifjúság…
Lám szívem is már így dobog,
követve a zápor zilált ütemét…
költő legyen, ki megformál majd
e lüktetésből valami szép zenét,
mikor sorba állnak rendben
a szeszélyes, szétszórt szótagok
és hirdetik  megbékélve, csendben:
a rendezőjük én vagyok!
Ám nem tűr soká harmóniát
ez a szilaj, zabolátlan népség…
hümmöghet a lektor, a kritikus:
-Mennyi ebben  a verstani vétség!
Nem sokat számít már a véleményük.
Fülemben az elmúlás dobog,
ezért kalimpálnak össze-vissza
rendezetlen  rímek, ritmusok.
Ha a föld mélye visszafogadja
belőle véletlen kisarjadt fiát
a rögök kopogása a ládafedélen
helyrehozza  a bomlott  harmóniát.